Honnan hova?
A stoppolás műfaja mindig is leginkább a fiatalokra volt jellemző. Beköszöntött a nyár és azzal a három hónapos vakáció, ők pedig nyakukba vették az országot, és mentek a Balatonhoz, vagy amerre vitte őket az út és a fuvar. A stoppolás a szabadság szinonimájának számított. A dicső kezdetek és a csúcsidőszak a 60-as, 70-es években volt, és a hippik hozták divatba. Persze a szocializmusban hivatalosan nem voltak hippik, de azért voltak néhányan, akiknek fontos volt ez a kultúra.
Koromnál fogva még pont elkaptam a stoppolás második hullámát, ami a 80-as, 90-es évekre tehető. Az első stoppolásom valamikor a rendszerváltás környékére, közvetlenül azelőttre tehető, amikor pedig már sűrűn kitettem az út szélén állva a felfelé tartott hüvelykujjamat – ami félreérthetetlen jele annak, hogy szeretném, ha valaki felvenne –, az már egyértelműen a 90-es évek volt. Előre sosem lehetett kiszámítani, hogy jár az ember. Volt, hogy azonnal felvettek, volt, hogy órákig tartott, mire végre megszánt valaki. A csajoknak mindig könnyebb dolguk volt, őket általában rögtön felvették, még akkor is, ha egy sráccal álltak ki. Bár olyankor a sofőr – már ha magányos férfi volt az illető – mindig azt szerette volna, ha a lány ül előre. De nekünk mindegy volt, mert végre utaztunk.
Fékek és ellensúlyok
Nagyjából akkoriban érkezett a hazai mozikba az egyébként 1986-as, The Hitcher című thriller, amikor elkezdtem sűrűn stoppolni. Ez a film a stoppolás negatív oldalát domborítja ki: nagyon vigyázni kell, hogy kit vesz fel az autós. Ebben a moziban a Rutger Hauer által alakított stoppos egy sorozatgyilkos, aki mindenkit megöl, aki felveszi. A valóságban inkább a fordítottja volt az igaz(abb): a sorozatgyilkosok előszeretettel szedték úgy az áldozataikat, hogy stopposokat vettek fel, akik aztán nyomtalanul eltűntek. Vagyis a stoppolásnak megvolt a veszélyes oldala is, bár én magam sosem kerültem pácba, ahogy a barátaim, ismerőseim sem.
Mi mindig a jó oldalát kaptuk meg a stoppolásnak, és sosem csináltuk egyedül, sosem ültünk be egyesével egy autóba, hanem legalább ketten álltunk ki az út szélére, biztos, ami biztos. Amikor beültünk egy autóba, általában szóba elegyedtünk a sofőrrel, és miközben keresztül-kasul bejártuk az országot, mindenféle emberrel megismerkedtünk. És megismertünk addig ismeretlen vidékeket, településeket is, mert gyakran nem odáig vittek, ameddig egyébként szerettünk volna eljutni. Volt, hogy balra mentünk volna, de jobbra vittek, hát arra haladtunk tovább. Ha nem vettek fel, megpihentünk az út szélén, egy bokor aljában is akár. Kicsit olyan volt a stoppolás, mint jóval korábban a csepűrágóké meg a vándorlegényeké. Kötetlen, kiszámíthatatlan, végtelen. Szabad.
Napjaink stopposai
Manapság is létezik a stoppolás, bár egyre kevésbé veszik igénybe a fiatalok. Ennek persze megvan az oka. A világ egyre veszélyesebb és érzéketlenebb hely lett, ezért kevesebben mernek kiállni az út szélére, és kevesebb sofőr is áll meg. Az autósok már inkább a sztrádákon haladnak, ott pedig sem megállni, sem stoppolni nem szabad. Persze a mellékutak, az egyszerűbb országutak még mindig megvannak, de azokon már kisebb a forgalom, és rövidebb távokat mennek a járművek.
A fiatal, 30 év alatti kollégáimat kérdeztem, és mint kiderült, azért néha még ők is stoppolnak. Már csak poénból is, meg a retró fíling kedvéért, de szeretik ezt az érzést. Meg persze őket sem veti fel a pénz, mint anno minket sem, és a stoppolásnak ez is egy fontos oka. Én magam több mint két évtizednyi kihagyás után, tavaly nyáron stoppoltam egy autentikus helyen, a Balatonnál. Elment az orrunk előtt a távolsági busz, a következő pedig két óra múlva jött csak. Így hát próbálkoztunk az autósokkal. Sokáig nem történt semmi, aztán egy kedves ember végre felvett. Addig nem ment ugyan, ahol laktunk, mégis egészen a házig vitt, mert ráért, és mert rendes volt. Közben beszélgettünk, és megegyeztünk abban: a világ mára nagyon megváltozott. De a stoppolás azért megmaradt.
(Borítókép: Urbán Tamás - Fortepan)
