Véletlenül lett híres és gazdag
Bozó Szabolcs, a pécsi születésű, 30-as évei elején járó művész 18 éves kora óta él Londonban. Eredetileg nyelvet tanulni érkezett a városba, de kint ragadt és vendéglátózni kezdett. Bár Pécsen művészeti gimnáziumba járt, és mindkét nagymamája festett, a monoton munka és az ezzel járó stressz miatt kezdett komolyabban rajzolni, először cetlikre, jegyzetfüzetekbe. Később – bátyja rábeszélésére – töltötte fel az alkotásait az Instagramra, ahol felfigyelt rá egy spanyol gyűjtő, ő jelzett végül egy ottani galériának.
Ezt követően jöttek a blikkfangos újságcímek az „üstökösszerű pályáról”, illetve a „berobbanásról”, ami igaz is, hiszen Bozó Szabolcs rövidesen New Yorkban, Velencében és Hongkongban állított ki. Ahogy egy vele készült interjúban említette:
Az egyik pillanatban még kiszolgáltam egy londoni étteremben, a másikban meg már Porschéval jöttek nézegetni a képeimet Mallorcán.
Szabolcsot 2019-ben ismerte meg a művészeti közeg, 2023-ban pedig ő lett az az élő magyar képzőművész, akinek munkáit a legmagasabb áron értékesítették. Azóta is Londonban él és dolgozik, a londoni, milánói és stockholmi székhelyű Carl Kostyál Gallery képviseli. Kostyál maga érdekes alakja a művészeti életnek, édesapja 1956-ot követően költözött külföldre, talán ezért is reagált fogékonyan a Bozó munkáiban rejlő kelet-európai érzékenységre és fedezte fel bennük a 70-es évek magyar mesefilmjeinek világát, amihez jól tudott kapcsolódni. A galeristának fontos szerepe van abban is, hogy a művész alkotásai szép számmal gyűltek össze a mostani, első hazai önálló kiállítására. A tárlaton összesen 20, Londonból, Milánóból, Koppenhágából, Stockholmból, illetve hazai kollekcióból érkezett festmény látható, valamint 80 kisebb grafika, amelyek bepillantást engednek az alkotó teljes pályájába. Ennek ívét Petrányi Zsolt, a mostani kiállítás kurátora könnyen befogadható formában rajzolja elénk.
Szörnyecskék nyomában
Bozó munkássága három részre oszlik, amit a kiállítás is követ. Az első alkotásokon élénk színű figurákat látunk, fehér háttér előtt. Ezeken érezhető leginkább a magyar mesefilm klasszikusainak inspirációja. A művész saját elmondása szerint gyerekkorában sokszor lerajzolta Süsüt, Frakkot vagy a kisvakondot, bár ezek az alkotások már Bozó gyerekkorában, a 90-es években sem voltak kortársak. A művész mégis ezeken a figurákon nevelkedett, ahogy a kiállításon látható interjúban elmondja, az élményhez, amit visszaidéz, hozzátartoznak a gyerekkori diavetítések, sőt akár a vetítőgép sajátos szagának élménye is.
A sok nagy szemű maci és egérke között feltűnik egy nagyon sajátos alkotás is. A Vörös főnix, amelynek madáralakja az egyiptomi és a kínai mitológia kedvelt állata. Sokrétű jelentéssel rendelkezik, fenséges, magasztos, ugyanakkor a kereszténységben például a kegyelem jelképe. Ez a kiállítás legnagyobb festménye, egy hatalmas vörös forma, a tollak mégis szinte filigrán módon hullámozzák végig a felületet. Közelebb lépve egy kevés aranyszínű festék kölcsönöz mitológiai ünnepélyességet az ábrázolásnak, apró csizmája és kesztyűje mégis visszautalja a figurát a popkultúra, a jelen világába. A festmények közül egyedül ezt az alkotást tartotta meg a művész, a többi mind magángyűjteményből érkezett.
Az egyalakos alkotások után megjelennek a többfigurás képek, mint például a Twizzlers vagy a Balaton, a legutóbbi festményeken pedig az alakok valamilyen viszonyban, kapcsolatban állnak egymással, ezzel saját emberi kapcsolataink, közösségeink törékenységét, pszichológiáját is vizsgálják. A Bad Driver (Rossz sofőr) című alkotáson például egy végeredményt látunk, a túl erősre sikerült fékezés után a figurák egymás kezébe-lábába kapaszkodva igyekeznek talpon maradni, az élmény pedig közösséget teremt. A festészetben nem példa nélkül való, hogy képzeletbeli lényeket ábrázolnak valamilyen hétköznapi, emberekre jellemző cselekedet közben. Így az alkotások megidézik James Ensor, Gulácsy Lajos, sőt akár Hieronymus Bosch világát is.
Bár a kompozíció sok szempontból jelentős változáson ment keresztül, a nagy szemű, színes figurák maradtak. A cukiság, a cuteism vagy kawaii a kortárs művészetben is jól ismert jelenség, amiről ennek a kiállításnak a kapcsán már ejtettünk szót. A kawaii korántsem merül ki kedves, gyermeki asszociációkban, a naiv festői hozzáállás sokszor súlyosabb tartalmakat érzékeltet, Bozónál pedig azt is tetten érhetjük, ahogy egyre ironikusabb, groteszkebb formában jelenik meg. A cukiság rózsaszín, műanyag világában lassanként egyre több zavart keltenek az apró, tűéles fogacskák, a figurák esendően gyermeki vonalvezetése vagy az alkotás hátterében megjelenő pacák, lábnyomok, amelyek a művész jelenlétére emlékeztetnek.
A kiállítás Bozó egyik festményéről kapta a címét. A Lelki társ – Soulmate című munkát Richie Culverrel közösen hozták létre. A tárlat egyetlen fekete-fehér alkotása egy denevérfigura, amelyre Culver festékszóróval fújta fel a betűket. A két fiatal alkotó az Instagram segítségével talált egymásra, és elhatározták, hogy közös munkába fognak, alkotásuk pedig arra a bonyolult viszonyrendszerre is utal, amely a mű és a befogadók között áll fenn. Másrészt megidézi azokat az elképzelt barátokat, kitalált karaktereket, amiket a gyerekek alkotnak meg, sérthetetlen alteregót és ideális partnert teremtve saját maguk számára.
A tárlaton kihelyezett 80 grafika és két videó segítségével bepillantást nyerhetünk Bozó Szabolcs műtermébe, megismerhetjük az alkotások születésének körülményeit, és a kortárs popkultúrától Korda Györgyig sokféle utalás előfordul. Az egyedi installációnak hála, nem kell hosszú leírásokat böngészni, hiszen a QR-kód leolvasása után a saját telefonunkról hallgathatunk meg információkat egyes festményekről, emellett jól sikerült múzeumpedagógiai sarok és külön hanganyag várja a legkisebbeket is a kiállításban, Bozó munkásságának értelmezésében pedig kerekasztal-beszélgetés, valamint különböző kísérőprogramok is segítenek. A kiállítás a festő számára is meglepetés, ilyen formában ő maga is először látja egyben a műveit, a tárlatot pedig összefoglalásnak, korszakhatárnak is tekinti, ugyanis mostanában újabb irányokkal kísérletezik.
(Borítókép: Mohai Balázs – Liget Budapest)
