„Egy ladikból láttam meg először Budapestet” – Interjú Parti Nagy Lajossal

We Love Budapest: A most megjelent drámakötetben hat színművet találunk, köztük a jól ismert Ibusárt és a címadó Mauzóleumot is. Mi alapján válogatta össze pont ezeket a darabokat?

Parti Nagy Lajos: Tulajdonképpen ez az a hat dráma (Ibusár, Gézcsók, Mauzóleum, Bivalyszuflé, Az élet sója, Hulahop – a szerk.), amit leginkább sajátnak mondok, szóval a legkevésbé átirat. Úgy is mondhatnám: a copyrightja elég vitathatatlan. Abban az időszakban, amikor sokat dolgoztam színházaknak, kisebb-nagyobb mértékben átiratokat írtam, ami elég tág kategória. Sokszor az volt a felkérés lényege, hogy csináljak a darabból – legyen klasszikus vagy kortárs fordítás – egy ütősebb magyar verziót. Olyanfajta munka volt ez, mint amikor a rendező az alapkorpuszból elkészíti a maga rendezői példányát, én megcsináltam belőle a magam írói példányát, amit használt a színház. Ez a hat darab vagy szövegkönyv szinte magától összeállt. Azt hiszem, olvasmányként is, persze kérdés, ki az, aki egy ilyen vastag drámakötetet egyvégtében végigolvas. Nekem igen érdekes élmény volt – huszonkét év telt el az első és az utolsó darab között.

WLB: Mennyire olvasunk ma még egyáltalán drámákat, ha színházban is megnézhetjük az egyes darabokat?

P. N. L.: Optimális esetben az ember nem a dráma kedvéért, hanem az abból megképződött előadás kedvéért jár színházba, mely előadásnak persze a szöveg az egyik leglényegesebb összetevője. Szóval a néző az előadásra mint másik műalkotásra kíváncsi. A drámaszöveg ugyanolyan érvényesen olvasható, mint egy novella vagy egy regény, hiszen az olvasó ezt a világot is fölépíti magában Az ebből születő előadás már egy erős értelmezés. Bár a szoros adaptációk tanügyileg, néperkölcsileg érdekesek, akkor jó a színház, ha az előadás maga is egy műalkotás, és annyira tér el az alapszövegtől, amennyire szükséges és érdemes.

WLB: Amikor befejez egy-egy darabot, mennyire tudja elengedni, hogy amit a fejében elképzelt róla, az a színpadon máshogy fog megvalósulni?

P. N. L.: Ha belegondol, nincs olyan irodalmi mű, aminél ez ne lenne kérdés, legföljebb kevésbé élesen merül föl. Ha ír egy verset valaki, azt minden befogadó máshogy fogja érteni. Rég megszűnt volna a művészet, ha egy műalkotásnak csak egy jelentése lenne. Ha a műalkotásomban, konkrétan egy drámában kitettem a pontot, az már egy másik művészet, a színházművészet sara és sikere, hogy ebből megformálja a maga előadását.

Van olyan, hogy a színész szájáról leesik egy-egy tagmondat, olyankor azt ki lehet dobni, és lehet mást, jobbat írni. Ez az ideális. Elképesztő, hogy milyen sokféle módon elképzelhető az a világ, ami a papíron van. Az már az írón múlik, hogy annyira érzékletes, izgalmas, mozdíthatatlan cselekményt találjon ki, s főleg olyan mondatokat, hogy ne legyen érdemes belenyúlni. Másként fogalmazva: ne tudjon az adaptáló helyette jobbat kitalálni. Nekem ezzel soha nem volt bajom, mert amikor elkezdtem ilyesmivel foglalkozni, „színházazni”, rögtön világos volt, hogy nem az én dolgom beülni és instruálni a színészeket. Ezt nem is szereti a színház, joggal.

WLB: Amikor kiteszi a pontot a mű végére, olyankor még sokáig magával maradnak a karakterei, vagy benne marad abban a hangulatban?

P. N. L.: Erre felelhetném kissé nyeglén, a Flaubert-t parafrazeáló Esterházy Pétert parafrazeálva, hogy velem maradnak, hiszen belőlem vannak. A darabírás végén csak a szövegnek van vége, az előadás élete ezután kezdődik, így a hőseim velem maradnak a játszó színészeken keresztül. Másrészt viszont a munka végeztével el kell őket engedni. Az persze lehet jó vagy rossz, ha az ember lelkileg közel megy a karakterekhez, de olyankor nem tudja hideg fejjel végiggondolni, hogy mit is csinál. Nagy, folytonosan elborult lélekkel egyetlen művészetet sem lehet csinálni. Persze van olyan, hogy lázálmában az ember kitalál valamit, de megírni – ahhoz távolság kell. Arra nem gondolok, hogy bármelyik figurát újra kéne írni, talán azért nem, mert amelyik ebben a kötetben megjelenik, így vagy úgy megjelent már egy másik szövegemben – egy novellában vagy versben. Vándorolnak, időről időre fölvesznek egy másik alakzatot.

WLB: Ha már feljött a lázálmos író kifejezés, Ön milyen típusú írónak tartja magát?

P. N. L.: Hát, nem lázálmosnak. Talán a szöszölős típust mondanám: sokszor fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő jelenetben. Az elég kivételes, nem is tudnék rá most példát mondani, hogy kigondoltam volna egy történetet, és elkezdtem volna jelenetről jelenetre megírni, elejétől a végéig. Iderakok, odarakok, elveszek, odateszek, szóval afféle patchworkiánus író vagyok, a Gézcsók is ilyen típusú szöveg lett.

WLB: Ír verseket, drámákat, prózákat és esszéket, de ebből a sokféleségből a regény valahogy kimaradt. Mi az, amiért a Hősöm tere óta távol tartja magát a regényírástól?

P. N. L.: Pedig van bennem egy erős nosztalgia aziránt, hogy milyen jó, amikor az ember két évig ugyanarra a munkahelyre jár be dolgozni minden reggel, és ott folytatja, ahol előzőleg abbahagyta. Ez jó. Az ember így sokkal jobban érzi az anyagot, az azzal való munkát. Valahogy úgy adódott, hogy soha nem tudtam belekezdeni egy nagyobb anyagba. Mindig nagy falatnak tűnt, sokáig a körülményekre fogtam, de rá kellett jönnöm, hogy azért, mert a saját alkatom ellen kezdtem volna valamit. Nekem jobban állnak a kis és középhosszú formák, egyszerűen ezeket jobban meg tudom és meg is akarom dolgozni. Azt hiszem, a nagy ívek, nagy szerkezetek a folyamatos munka nosztalgiáján túl kevésbé érdekelnek. Már aligha fogok egy történetet 500 oldalon keresztül elmondani. Így jött ki. Így álltak a csillagok. Meg aztán kisebb-nagyobb egységekből a mondott sok oldal is összeáll, remélem.

WLB: Sokszor jelennek meg budapesti helyszínek a műveiben, a Mauzóleum egy pesti bérházban játszódik, és most már ön is hosszú évek óta itt él. Mi az, ami megfogja ebben a városban?

P. N. L.: Három fontos városom van: Pécs, Berlin és Pest. Életem legfontosabb helyszíne Budapest, ami egy furcsa képződmény, talán a német Hassliebe – szeretve gyűlölni – fogalom írja le a legjobban, mit érzek iránta. Egy ekkora várost már nem is lehet egy szóban megfogni, jellemezni. Mégis, talán azt mondanám rá, hogy élhető – persze ez is minden kerületben, városrészben mást jelent. Egészen más az élhetőség a Várból, a XII. kerületből, más a Józsefvárosból és más innen, Újlipótvárosból. Közel 40 éve itt élek, pesti vagyok, de mégsem őspesti, hiszen nem itt telt a gyerekkorom. Ez túl nagy város már ahhoz, hogy a többség itt töltötte volna volt a gyerekkorát.

Nekem ez a Pest csak a kamaszkorom óta létezik mint közvetlen élmény, tapasztalat. De sose volt bennem az a rejtett főváros-ellenesség, ami sokakban megvan Magyarországon. Akkor se volt, amikor még Pécsett éltem, vagy más városokban, ez egy elég ostoba dolog, érthető, noha nem elfogadható. Persze lehetne Budapest sokkal jobb hely, de az országon belül mégis a jobb helyekhez tartozik.

WLB: Mi volt az első nagy Budapest-élménye, ha volt ilyen?

P. N. L.: Alighanem egy ladikból láttam először Budapestet. A nagyszüleim hajósok voltak, 4-5 éves lehettem, amikor egyszer velük, egy uszályról kiszállva láttam meg a várost. Konkrétan a Dráva utca környékét, legalábbis így raktam el az emlékezetemben. Egy hatalmas nagy sárga tűzfal testesíti meg, illetve tölti be ezt a képet. De az az igazság, hogy az ember soha nem arra emlékszik, ami történt, hanem arra, ahogy legutóbb elmesélte. Érdekes, hogy ebben az első emlékben is Újlipótváros van, legalábbis a csücske, és most is itt élek, az Újlipótban. Bár laktam Albertfalván és a Szív utcában is, mégis ez a környék, ez a „falu” áll hozzám a legközelebb, az időm többsége itt telt. Úgy tudnám jellemezni, hogy urbánus környék elég kevés proccal. Itt az ember elhiszi, hogy zömmel normális polgárok élnek körülötte, holott lehet, hogy ugyanolyan arányban élnek itt, mint máshol.

WLB: Ha visszamehetne az időben, akkor Budapest melyik korszakába menne vissza?

P. N. L.: Élni talán a századfordulóra, annak patinája, érdekessége miatt, meg mert ez volt a legprosperebb időszak Magyarország történetében, a kiegyezéstől az I. világháborúig. Akkor épült föl a város, a gründerzeit minden izgalmával, szörnyűségével, érdességével és édességével. Ha belemegyek a játékba, akkor ezt mondanám kitüntetett korszaknak, mert a századfordulón még egy fantasztikus 20. századról szóltak a víziók, aztán abból az lett, ami. De mondhatnám azt is, hogy szívesen megéltem volna a 20. század 60-as éveit is itt Budapesten, bár kíváncsiságból persze minden korszakában éltem volna a városnak.

WLB: Azért is kérdeztem, mert bár a Mauzóleum elején meghatározza, hogy valahol a 80-as, 90-es évek budapesti bérházában játszódik, mégis olyan, mintha a jelenben lennénk.

P. N. L.: Az ember örül, hogy a 30 éves darabja jelen időben maradt, de hogy ennyire jelen, arra azért nem gondoltam. Azt írtam a bevezetőjében, hogy a magyar jelen félmúltjában játszódik, ezen olyasmit értettem, hogy játszódhat akár a 90-es években, de akár a 70-es években is. Vagy akár most is a félszabadság-félbezártság metaforájaként, amit ez a bérház s benne az abszurd-realista cselekmény hordoz. De ettől függetlenül mindig meglepődöm, amikor azt mondják, hogy a mai napig él a hely. A bérház modellje egyébként a Práter utcában van, Józsefvárosban, ahol egy nagynéném lakott. Bár lehetne fikció, de tény, hogy – mint a darabban – az utca azon részéről, a kapu elől látni a Szabadság-szobrot.

WLB: Sok olyan hely van még ma is Budapesten, ahol úgy érezhetjük, mintha 20-40 éve megállt volna az idő...

P. N. L.: Bizonyos fokig meg is állt, megalvadt. Rendszerek és szisztémák jönnek-mennek, de egy Práter utcai viaszosvászon hokedli nehezen változik meg mindenestül. Némi képzavarral élve, a hokedli színeváltozása bizonyos fokig az emberekre is igaz: az emberi viselkedésminták jóval nehezebben változnak. Lehet, hogy egy most játszódó Mauzóleumnak a külsőségei másmilyenek lennének, de a lelkekben, vágyakban, szomorúságokban és örömökben valójában nem lenne különbség. Az ember sokkal nehezebben változik, mint az általa kimunkált-elszenvedett szisztémák és kormányok.

WLB: Azon gondolkoztam, hogy ma sokak írásában jelenik meg az abszurd és a paródia, amikor erről a korról ír, kicsit olyan, mintha a jelenünket csak ezekkel az eszközökkel lehetne túlélni. Ön ezt hogy látja?

P. N. L.: Erős közép-európai tradíció, hogy ezeket a rendszereket, el- és megszállásokat, megtébolyodott diktátorokat, diktátorjelölteket mindig valamiféle abszurd humorral lehetett kibekkelni. Nemcsak a magyar, hanem a lengyel, cseh, szlovák és román irodalomba is bele van gyökerezve.

és ezek a nagytájak elég sokszor érezhették magukat tehetetlennek, viszont iróniában elég verhetetlennek bizonyultak. Az abszurd, az elrajzolás, a paródia mind ennek a leágazásai, és ha valaki érzi őket, akkor ezek működőképes írói eszközök, de inkább bizonyos nyelvekre, adott esetben bizonyos személyekre vannak szabva. Számomra valamiféle abszurd világlátás vagy groteszkárium nélkül nehéz lenne elviselni, amiben élünk, talán azért, mert nem vagyok képes olyan fogalmi gondolkodásra, analízisre, ami a groteszk, az irónia nélkül is képes erről a dologról beszélni.

WLB: Egy írónak mennyire szükségszerű közéletinek lennie?

P. N. L.: Nem kell, csak lehet. Ha valaki azt érzi, hogy a saját alaptermészete ellen való, hogy közéljen, akkor nem kell közéletinek lenni, de ez fordítva is igaz: ha valaki erről beszélni szeretne, és mégsem beszél, az baj. Mondanám, s tán mondom is, a szabad választás a lényeg, viszont van egy erkölcsi minimum, amikor már nem lehet következmények nélkül azt mondani, hogy ez, amiben élünk, rendben van.

WLB: Rengeteg új könyv és új szerző jelenik meg a kortárs irodalom terén, olvasóként már nem is tudunk mindenkit megismerni. Ön mennyire követi az új megjelenéseket, és hogy látja a fiatal szerzők helyzetét?

P. N. L.: Igazán naprakészen én már nem tudom követni, pláne olvasni is. Próbálom, de egyszerűen ennyi telik a munka mellett. Kétségtelen, hogy az ember a nálánál 20-30 évvel fiatalabbakat inkább olvassa, mint a mostani 20 éveseket, ők véletlenszerűbben akadnak a kezébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az induló nemzedékek bármiben is rosszabbak lennének az előttük járóknál, az viszont kétségtelen, hogy okosabbak. Ma már senkibe nem ragadnak be a művek, ha nem közli őket valamelyik elit folyóirat, akkor ott a net, de ez nem jelenti, hogy könnyebb lenne a helyzetük. Soha ilyen nehéz nem volt felkelteni az olvasói figyelmet, mint most, pláne olyan neveknek, akiket az olvasó még nem ismer. Úgy látom, hogy kevesebb a jó olvasó, másrészt mérhetetlenül megdrágultak a könyvek, harmadrészt annyi más médium, közlési forma van, ami eltereli a figyelmet, hogy ebbe az intenzív áradásba nehezebben fér bele a művészet és az irodalom.

WLB: Egy író mit olvas? A szépirodalom mellett milyen típusú könyveket olvas szívesen?

P. N. L.: Mindig kevesebbet, mint amennyit lehetne, amennyit kéne neki, és eléggé összevissza. Mindig, illetve többnyire a munkához olvasok. Többnyire, mert ahogy nézem, most Nádasdy Ádám esszékötete, Canetti önéletírásai, Clara Royer Kertész Imre-életrajza, Saly Noémi Az én Budám, illetve Az én Pestem című kötetei, Ács Dániel Nem tudhatod című könyve Radnóti haláláról, Rubin Szilárd két kötete, ezek vannak a kezem ügyében. S hamarosan jönnek a könyvheti könyvek, Spiró György új regénye, a Padmaly, és így tovább. Többet kéne. Az ember ül a komputer előtt, dolgozik és néz mindenfélét... De ez nem elmélyült, rendes olvasás. Néha kifejezetten kapkodásnak érzem. Igyekszem a kollégákat olvasni, de sok minden van, amit újra kézbe kéne venni. Nehéz dolog ez, az ember ezt egész életében halogatja, de mindig van valami más. Ha olvasandó is, valami más. Kellene kölcsönkérni 10 olyan évet, amikor az ember újraolvassa, ami 20-30-50 évvel ezelőtt meghatározó volt a számára.