We Love Budapest: Milyen háttérrel vágtatok bele a közös munkába?
L. Laki László: A rendszerváltás után volt egy nagy robbanás, ami huszonévesen engem is elkapott. Pultoztam a Tilos az Á-ban, DJ-ztem a Palotai mellett a Tilos Rádió kezdetétől. ′93 őszén csináltam az első elektronikus zenei partit. ′94-ben pedig az első fürdős bulit, ami ′98-tól folyamatosan ment, általában a Rudasban. Ez volt a Cinetrip, amivel később nagyon sokat utaztunk külföldre. Aztán megkerestek 1999-ben, hogy csináljunk a napfogyatkozásra egy bulit, a Solipse-t. Innen később kiszálltam, ebből lett Ozora. Aztán 2004-ben elindítottam a nemzetközi VJ tornát, ami kinőtte magát, 8 éve, mikor abbahagytuk, akkor már 12 országban, 4 kontinensen rendeztük meg.
Klinkó György: Én ′99-ben csöppentem ebbe az egészbe, az akkori társammal vettük át a Rigoletto Klubot a Visegrádi utcában, ott kezdtem a szárnyaimat bontogatni. Utána 2002-ben a Hajógyári-szigeten egy Mokka Cuka nevű helyet találtam ki és csináltam pár évig, majd a Sziget Fesztiválon több helyszínt vittünk, elektronikus zenei programokkal. A Citadellában rendeztünk partikat, majd 2005-ben – Lakival megismerkedve – létrehoztuk a Magic Batht, egy partit, ami először a Király fürdőben volt. Aztán jött Kapolcson az Intersputnik 2006 című program. Ehhez kapcsolódott egy médiahekk.
WLB: Ez egy kamugabonakör volt, amit annak idején lehozott rengeteg újság, tévé. Hogyan találtátok ki ezt?
L. L. L.: Akartunk egy látványos, ingyenes fesztivált, de nem volt pénzünk marketingre. Kibéreltünk egy négyhektáros rozsföldet, a képzős haverjainkat összeszedtük, ők napokon át tapostak nekünk egy óriási gabonakört. Közben csináltattam egy négy kilométeres kordonszalagot, amire rá volt írva, hogy Danger-UFO-Police. Miután kész lettünk, egy barátom siklóernyővel felvitt repülni, felvételt készítettem a gabonakörről, és elküldtem az MTI-nek. Szerencsére aznap egy ambiciózus hölgy volt ott, úgy nyomta ki a cikket, hogy egy ufószakértőt is megszólaltatott, aki azt nyilatkozta, hogy a gabonakör biztosan nem emberi kéz alkotása. Béreltünk 2000 szőlőkarót, ezt éjjel levertük kör alakban, kihúztuk a Danger-UFO-Police-szalagot. Reggel sajtótájékoztatóra érkeztek az újságírók, őket olyan látvány fogadta, mintha a rendőrség lezárta volna a területet. Ezek után nyilatkoztam, hogy nem értjük a nagy felhajtást, mert a gabonakör nem az ufók műve. Ez egy ufó-leszállópálya, mert négynapos zenei fesztiválra várjuk az idegeneket és minden érdeklődőt.
K. Gy.: Volt a közelben egy kis domb, emellett állt egy tányér formájú állomás, ami a KGST idején az Interszputnyik, a közös műholdrendszer része volt. Akkor már nem működött, de a helyiek még mindig így hívták. Nekünk megtetszett a neve. Kiderült, hogy a KGST szétesése miatt a márkajogot senki sem birtokolja, így lett Intersputnik Kft. a nevünk, azóta is ezt használjuk.
WLB: Ezt követte aztán nagyon sok közös és különprojektetek is. Mit tartotok ezek közül a legfontosabbnak?
K. Gy.: Magács Lászlóval, a Merlin angol nyelvű színház igazgatójával már korábban is beszélgettünk arról, hogy nyitnánk ott egy klubot, majd 2006-ban újra megkeresett. Így alakult, hogy közös együttműködéssel én vittem a Merlin klubot, ő pedig a színházat. Sokan ott szocializálódtak azok közül, akik most partikat szerveznek. Sokszínű volt a program, a jazztől az elektronikus zenén át az irodalmi, audiovizuális estekig, Závada Páltól Parti Nagy Lajosig mindenki megjelent nálunk.
L. L. L: Ezzel párhuzamosan rendeztük a Magic Bath-bulikat a Rudasban, a Gellértben. Csináltuk a VJ tornákat Budapesten, São Paulóban, Mexico Cityben, Dél-Afrikában, Isztambulban, Romániában és Eindhovenben is. A műfaj Magyarországon még teljesen új volt, mi pedig olyan audiovizuális eseményt hoztunk létre, ahol a sok fiatal tehetséget össze lehetett fogni, elindulhattunk a művészeti projektek fejlesztésével is. Az volt a célunk, hogy megismertessük mindenkivel a technológiát, a legújabb szoftvereket. Ingyenes workshopokat indítottunk, idehívtuk a legjobb előadókat, szoftverfejlesztőket, ők tanították meg azt a magyar szcénát, ami azóta világhírű. A São Pauló-i eseményünk Braziliában az audiovizuális művészet egyik első mérföldköve, ugyanezt elmondhatom Dél-Afrikáról. Mexikóban az eredeti helyszínről kiderült, hogy a helyi korrupció egyik jelképe, és éppen a buli napján tartanának ott tüntetést, rekordidő alatt kellett új helyet keresni, Isztambulban úgy csináltunk fesztivált, hogy közben fújták a könnygázt. Szóval volt minden. 2012–2013 körül aztán kicsit leálltunk. Túl kommersz lett az iparág, sok olyan művész van, aki már nem művész, csak kell neki a színpad.
WLB: A Cinetripet ugyan nem együtt indítottátok, 2013-ban éledt újra Sparty néven, azóta csináljátok közösen. Hogyan mentetek tovább ebbe az irányba?
K. Gy.: Az akkori fürdőigazgató támogatott minket, így újra elkezdtük a bulikat, először a Rudasban, aztán a Gellértben. Mindeközben nekem lett egy kis kávézóm a Szabadság téren, amihez nagyon sok rendezvény fűződik. 2007-ben bíztak meg először a Belvárosi Fesztivál szervezésével. Aztán az már soknak bizonyult, azóta a Szabadság téri zenei programokat meg a csenddiszkót szervezem én évről évre. Természetesen mindig, amikor azt mondjuk, hogy én meg mi, az egy nagyobb csapatot jelent. A közös projektjeinknél az elején kis sufnituninggal működtünk, kevesen voltunk. Lakival ketten csináltuk a marketinget, szerveztük a szórólapozást, mi tettük fel a karszalagot az emberekre.
WLB: Hol tartotok ehhez képest most?
L. L. L.: Most 250 munkavállalóval dolgozunk, évi 60-70 ezer turistát hozunk be az országba. Eladunk 300 ezer jegyet kulturális eseményekre.
K. Gy.: Ezek a számok a brandek között megoszlanak. A Light Art Museumnak a nyitás óta eltelt három évben már összesen 500 ezer látogatója volt. A Spartynak pedig 60 ezer, emellett pedig ingyenes rendezvényeink is vannak a városban. Évente nagyjából egymillió embert szórakoztatunk a közös és különprojektjeinkkel. Próbálunk olyasmit csinálni, amire sokáig emlékezni fognak, ami értéket teremt. Mi se gondoltuk volna, hogy ez ennyi embert vonz, nem is akarjuk nagyon hangoztatni.
WLB: Kicsit visszatérve a rendszerváltásra, amikor indultatok, tényleg úgy volt, ahogy a Kék Pelikanban is látjuk, hogy mindenki próbált mindent okosba′ elintézni, a szabályozások pedig lassan követték a bővülő lehetőségeket?
L. L. L.: Ismerjük a filmben szereplő srácokat, sőt én utaztam is pelikános jeggyel. Mégis inkább úgy fogalmaznék, hogy volt egy lendület, egy érzés, hogy bármit megvalósíthatsz, teljesen új világ lesz, új törvényekkel, új módon fogunk beszélni, máshogy nézünk egymás szemébe. El tudtuk mondani a döntéshozóknak, hogy nekik miért lesz jó, amit akarunk. Őszintén mondom, hogy egy csomó olyan dologra nyitott Budapest, amire más városok nem.
K. Gy.: Én nem vagyok biztos abban, hogy bármelyik világvárosban egy olyan műemléki épületben, mint, mondjuk, a Széchenyi fürdő, engednének egy bulit. Ha most indulnánk, lehet, hogy már itt se engednék. Számít, hogy 30 éve dolgozunk nagyobb probléma nélkül. Régebben volt egy ötleted, és azt vagy megcsináltad, vagy nem. Ma van egy ötleted, és arra azt mondják, hogy akkor megpályáztatjuk. Ugyanakkor ha rugalmasságról van szó, akkor itt van például az V. kerület, tőlük béreljük a Light Art Museum helyszínét, és jól tudunk együttműködni.
WLB: Részt vettetek a buliturizmus felfutásában, sőt abban is, hogy a fürdőkultúra teljesen átalakult, a külföldiek, a fiatalabb korosztály körében is népszerűbb lett. Milyenek voltak a kezdetek, és milyen most ez a közeg, hova jutottatok el?
K. Gy.: Az első bulikról mi mindig legutolsóként jöttünk el, amikor már lepakoltunk, és a víziporszívó utoljára körbejárt. Az egyik ilyen alkalommal hullafáradtan néztük ezt a már teljesen üres nagymedence szélén. Reggel 6-kor – mert addigra kellett készen lenni – valaki megkopogtatta a hátamat. Az első fürdőző, egy bácsi volt az, hogy menjek arrébb, mert ő 30 éve mindig oda teszi a törölközőjét, ahol én állok. Mikor indultunk, ilyen volt a törzsvendég. Kevés, többnyire idős ember, mindenben az ő igényeik számítottak.
L. L. L.: Elindítottuk a Strandrádiót, az egyes fürdőkben tematikus műsorokkal a különböző látogatói igényekre hangolva. A Dagályban szólt, mondjuk, a Hungária, a Széchenyiben Bach és Liszt. Volt, aki papuccsal dobálta meg a hangfalakat, mert nem tetszett a zene. Ebbe a hangulatba robbant be a buliturizmus, aminek a felvirágzásában fontos szerepet játszott a social media és az egyre több fapados járat is. A fejlődésünk tulajdonképpen párhuzamosan haladt a social mediával, nem tartanánk ott nélküle, ahol most vagyunk. Régen a Rudas fürdőben egy jó napon 60 látogató volt, a Széchenyiben 500-600. Most pedig napi 6-7 ezer vendég van, akik között sok a fiatal, a külföldi.
WLB: A kezdet kezdetén volt valamilyen víziótok? Gondoltátok, hogy ennyire népszerűvé válik a Cinetrip és a Sparty, vagy titeket is meglepett az eredmény?
L. L. L.: Mindig van víziónk, és azt szoktuk követni. Cél volt, hogy fiatalítsuk a fürdők vendégkörét, olyan látványt, olyan érzést adjunk, hogy jöjjenek a fiatalok, és kétszer-háromszor térjenek vissza. Gyurinak és nekem is nagyon fontos, hogy olyan városban éljünk, ahol érdekes, egyedi programok vannak. Budapesten megvannak az egyedi lehetőségeink, a fürdők, az építészet. Ahogy növögettünk, megpróbáltuk megvalósítani az ötleteinket, mert ha ezt nem tesszük, akkor halálra untuk volna magunkat. Konkrétan azért készültek a projektjeink, mert mi magunk nem akartunk egy unalmas városban élni.
K. Gy.: Hozzátenném, hogy óriási kockázatot vállalunk ezzel a mai napig. A Light Art Museum például magántőkéből működik, a kettőnk tőkéjéből. Ez pedig hatalmas felelősség.
WLB: Van egyébként olyan projekt, amiről azt hittétek, hogy siker lesz, és valamiért mégsem jött össze? Megtapasztaltátok a sikertelenséget is a naposabb oldal mellett?
K. Gy.: Sosem úgy keressük a projekteket, hogy azt mérlegeljük, hogy mennyit fogunk keresni, hanem azt választjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy nagyon jó lesz, és azon teljes erőbedobással dolgozunk. Volt olyan, ami nem jött be. Például a Television Party, az egyetlen buli, amit valaha rendeztek a Tőzsdepalotában. A 2manydjst hívtuk meg, pár millió mínusszal zártunk, ami már előtte se volt a zsebünkben, nemhogy utána.
L. L. L.: Vagy itt volt a GluGlu, abban csak én voltam benne, Gyuri nem. Úgy gondoltam, hogy nekem meg kell csinálni a mogyoródi aquaparkban a legnagyobb vizes fesztivált. Kétéves szervezéssel a világ legnagyobb sztárjait hoztam össze, a Chemical Brothers itt mutatta be az egyik legismertebb számát, eljött a Groove Armada. Szerintem egyszerűen nem hitték el az emberek, hogy tényleg itt lesznek ezek az előadók. 2004-ben, két év munka után, 72 óra alatt 110 milliót buktunk. Van olyan, hogy az embernek van egy ideálja, és aztán beleborul. (A problémákról itt olvashatunk, még az időjárás is a buli ellen dolgozott – a szerk.)
WLB: A Magic Bath, a Cinetrip, a Sparty, a klubok, a Belvárosi Fesztivál – amiben Gyuri részszervező – viszont olyan sikeres projektek, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest partiközpont lett. Mit mondanátok azoknak, akik nem örülnek a buliturizmusnak?
K. Gy.: Egymásra nyitni kocsmákat a belváros közepén nem szórakoztatás, de meg lehet mutatni, hogy van másik irány.
L. L. L.: Mikor mi elkezdtük a partiszervezést, itt nem volt buliturizmus. 15 éve mi is a hosteles fiatalokból kezdtünk el építkezni, ma teljesen más korosztálynak, rétegnek dolgozunk. Az árazással, hirdetésekkel olyan emberekhez jutunk el, akik nem üvöltenek az utcán éjjel kettőkor. Ehhez kell hogy az ember azt tudja mondani, hogy itt a határ, ezt a színvonalat meg akarom tartani. A Covid előtt például óriási rendezvényeink voltak. A járvány után 25 százalékot vágtunk a maximális létszámon, és megszüntettük a tömény italok forgalmazását a bulikban. Azóta más a hangulat. Nem a tömeget kell növelni, hanem a minőségre kell közönséget hozni.
WLB: Divatos az immerzió szó, de a révület, az alkotásokba való teljes belemerülés egyáltalán nem új keletű jelenség, a középkori szakrális művészeteknek vagy a törzsi rítusoknak is ez volt a célja. A fürdős bulik, VJ-partik a maguk idején már hasonló, komplex művészeti élményt kínáltak. A Light Art Museum is hasonló élményt kínál? Van kapcsolat a projektjeitek között?
K. Gy.: Az immerzióra sokan valamiféle vetítésként tekintenek, de ez valójában egy sokkal átfogóbb jelenség. Az immerzív színházak már évtizedek óta léteznek, ahogy ott, mondjuk, 1500 embert megmozgatnak, szintén egyfajta immerzió. A belemerülés nemcsak a látványról szól, hanem arról is, hogy az élmény körbevesz.
L. L. L.: Ma már vannak ecstatic dance néven futó délutáni partik, amik olyan embereknek szólnak, akik nem tudják átélni a belemerülést, a révületet. Sokak számára a social media jelent problémát, annyira gyorsan érkezik az információ, hogy nincs lehetőség az ismétlésre, a repetícióra, az átélésre. Nincs meg az az íve a világnak, hogy lássunk előre két-három évet, az emberek nem találják a ritmust, szétesnek. Szerintem a LAM kiállításai sokat segítenek az elmélyülésben, egy-egy partin pedig érzed, hogy van 10-20 másodperc, amikor sikerül egy olyan energiakört elkapni, hogy mindenki boldog, ki tudnak lépni a mindennapokból. Ez az energia a mi benzinünk.
WLB: Hogyan látjátok a saját szerepeteket a város életében? Merre tartanak a közös projektek?
K. Gy.: A régió egyik leglátogatottabb kortárs művészeti intézménye a Light Art Museum. Van bennünk olyan küldetéstudat, hogy felkaroljuk a fényművészetet, hogy nagyobb nyilvánosságot szerezzünk neki. Ez egy hosszú évek alatt megtérülő projekt, és én azt gondolom, hogy jó úton haladunk. Míg a Spartyval elsősorban a külföldi fiatalokat célozzuk, örülünk, hogy az első két kiállításunkat túlnyomórészt magyarok látogatták. A MOME-val közös kurzusunk van, gyümölcsöző külföldi együttműködéseket ütöttünk nyélbe. Szófiában, Rióban is indulásra készülünk hasonló kiállítással, megvan ehhez az intézményi hátterünk, a csapat, amire támaszkodhatunk.
L. L. L.: Tavaly pedig indult egy új vállalkozásunk, egy immerzív mozi, bevásárlóközpontokba és repülőterekre fejlesztve. Ez a Pixim, ami pár hónapja nyílt a Westend közepén. Lokálpatrióta vagyok a magam módján, hosszú rasztákkal is az voltam. Végiggondoltam, hogy szerintem miért jó ebben a városban élni, és próbáltam ehhez hozzátenni. Az első Cinetripre még ki kellett csenni orosz archívumokból a némafilmeket, zsebbe fizetni 100 dollárokat, hogy feladják ezeket VHS-en a postán, ma már a MOME-n tanítják, hogyan kell vj-zni. Lelkesen beleálltunk annak a terjesztésébe, amit kultúrának gondoltunk, és elkezdtük a környezetünket alakítani. Úgy épültünk bele a város szövetébe, hogy együtt nőttünk vele, a fürdőkkel, a bulikkal, a kulturális turizmussal együtt.
(Borítókép: Pejkó Gergő – We Love Budapest)
